„Líciumfa – a református vallás megszilárdulása”

A líciumfa egy fává nőtt ördögcérnabokor a debreceni Nagytemplom szomszédságában, amely jelentős egyháztörténeti emlék és botanikai ritkaság. A mintegy 180 éves fa legendája azt a történetet őrizte meg, amikor a nagyváradi püspök Ambrosius kanonokot küldte Debrecenbe, hogy visszatérítse a Tiszántúlra is eljutott reformáció híveit. Bálint pappal – akit nem tudott meggyőzni – a gyűlésről távozva is folytatták a vitát. Ennek hevében a kanonok letört egy ágat az útszéli líciumbokorról, a földbe szúrta, és így szólt: „Akkor lesz valami az új hitből, amikor ez a földbe szúrt lícium fává nő!” Mire Bálint pap: „Akkor fa leszen”. A líciumág később cserjévé, majd fává terebélyesedett, így szimbolizálta a reformáció megszilárdulását is.

A líciumfa kora mintegy kétszáz évre becsülhető, mindazonáltal bármilyen jól is hangzik, a történet nem tekinthető hitelesnek. Hiszen a református hit több, mint négy évszázados múltra tekint vissza, efféle viták tehát aligha zajlottak kétszáz évvel ezelőtt.

„I. Ferenc József látogatása Debrecenben”

I. Ferenc József és Erzsébet királyné 1857-ben kocsin érkezett a városba, mert még nem nyílt meg a vasútvonal. Ám érkezésük után nem sokkal tragikus hír érkezett: meghalt Zsófia főhercegnő. A vendégek azonnal ötösfogatra ültek. Ferenc József türelmetlenül utasította a kocsist: „Ha nem hajt gyorsabban, leszállíttatom!” „Nono, - felelte a kocsis – csak nem teszi. Vittem én már nagyobb urat is.” „Hát kit?” – kérdezte zavartan a császár-király. A kocsis, miközben a gyeplőt igazítgatta, megemelte a kalapját: „Hát Kossuth Lajos őfelségét!”

„A magyarok Mózese”

A Miklós utca végén, a jobb oldalon emléktábla hirdeti, hogy itt állt valaha a Miklós utcai kapu. 1849. január 7-én, amikor a forradalmi kormány a városba érkezett, Kossuth Lajos is ezen a kapun lépett be a városba. A kapuőr ezt írta be neve után a lajstromba: „A magyarok Mózese”

 „Isten nevében…”

1860-ban a Csonkatemplom falai közt nyílt meg az a nagygyűlés, amely a protestáns egyházak önkormányzatát tiltó császári-királyi rendelet ellen tiltakozott. Ez volt az első eset a szabadságharc óta, hogy az uralkodó visszakozni volt kénytelen. A hagyomány szerint a császári megbízott kiállt a közgyűlés elé, s bejelentette: „A gyűlést a király nevében betiltom!” Erre Balogh Péter, a város ősz püspöke nagy lelki nyugalommal hozzátette: „Én pedig az Isten nevében megnyitom.”

„A dohányzás tilalma”

A tűzvészek megfékezésére is szigorú intézkedéseket hoztak. 1656-ban három gyújtogatót fogtak el: a tetteseket szekérre kötözték, körbevitték a város utcáin, s közben tüzes fogókkal kínozták, majd megégették őket. Akit például dohányzáson kaptak, mestersége folytatásának egyévi eltiltásával büntették. Széchenyi István a XIX. század legjelentősebb magyar reformpolitikusa, többször járt a városban. Fiatal huszártisztként hónapokat töltött Simonyi óbester ezredében. 1840-ben pedig nem kisebb ügy szólította őt ide, mint a Tisza szabályozása. A fáma szerint ekkor oldották fel az utcai szivarozás tilalmát. Ha nem tették volna, Stefi gróf is bot- és pénzbüntetésben részesült volna – mint mindenki, aki az utcán „dohán szívásán kapatott”.

„A bátor cigányprímás”

1849. augusztus elején a várost megszálló Paszkievics herceg szállásán Boka Károlynak, aki nemrég még Kossuth fülébe húzta a Fejérlóban, mostantól a Podmaniczky-ház urait kellett szórakoztatnia. A prímás a maga módján mutatta meg, hogy a magyar nem alázkodik olyan könnyen: elébb csak húzta – Paszkievics nagy gyönyörűségére -, hogy „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka”, aztán már azt is, hogy „Mégis huncut a német!”. A dolog kitudódott, gróf Zichy Ferenc műszakvezető másnap huszonötöt vágatott a cigányprímásra.

„Az első római katolikus plébános”

Az első római katolikus plébános két évig működött a városban. Amikor váradi kanonok lett, Csáky püspök megkérdezte tőle: „Hány kálvinistát térítettél meg?” A plébános azt válaszolta: „Én ugyan egyet sem, de mégis gratulálhat Eminenciád, hogy két évig ott lakván, én át nem téríttettem.”

„A Batthyány utca híres épületei”

A Batthyány utca 11. számú házának telkén, Nánássy Gábor városi tanácsnok udvarán állt az a magtárépület, amely 1835. augusztusától az új kőszínház elkészültéig a város színházépületéül szolgált. Az átmeneti állapot 30 évig tartott, ám a mostoha körülmények ellenére olyan nagyságok játékát élvezhették a debreceniek, mint id. Lendvay Márton, Fáncsy Lajos, Kántorné, Udvarhelyiné és Prielle Kornélia. 1846-ban Petőfit nagy ünneplésben

részesítette e színház közönsége, amikor Prielle Kornélia elénekelte a költő dalát. Petőfi szerelemre lobbant a színésznő iránt, még az előadás közben feleségül kérte. A frigy meghiúsult, mert sem a református, sem a katolikus pap nem volt hajlandó összeadni őket, a költő mégsem neheztelt a városra. Ez az udvar volt a színészkedéssel kacérkodó Arany János „sikereinek” színhelye is. Huszonkétszer lépett fel itt – többnyire igénytelen darabokban, s igénytelenszerepekben. Első szerepében egy ágyúgolyó süvítését utánozta. A 6. számú ház is nagy költő emlékét őrzi: itt vett ki bútorozott szobát Ady Endre barátjával 1899-ben debreceni újságíróskodása idején. Az anekdota szerint a pénzzavarral küzdő ifjak mindenüket elkótyavetyélték: kettejüknek csak egy nadrágja maradt. Így egyszerre csak egyikük mehetett el hazulról, a másiknak ágyban kellett maradnia.

„A Református Gimnázium híres tanulói”

Medgyessy Ferenc 1891-94 között a Református Gimnáziumba járt, Móricz Zsigmondnak volt évfolyamtársa. „Az egész Kollégiumban én tudok a legjobban rajzolni – rajztanáromat is beleértve – ez volt a meggyőződésem” – írta később. Érettségi után Budapesten az Orvostudományi Egyetemre iratkozott be. Órák közt állandóan rajzolt a hullaházban. „Ahogy gyűltek a halottak a fehér napokon, úgy nőtt bennem a művész, úgy veszett ki belőlem az orvos” – emlékezett pályája kezdetére. Műtermében mindig vidámság uralkodott. Gyakran ugratták alacsony termetéért, különösen azért, mert felesége messze kiemelkedett az átlagos termetű nők sorából. Olyankor nem kis rátartisággal mondta: „Kinek-kinek akkora a szerelme tárgya, mint amekkora a szerelme.”

„A Simonyi gát fái”

A Simonyi út névadója Simonyi József (1711-1837) óbester (ezredes) – a legvitézebb magyar huszár – a debreceni piaristáknál tanult, s 15 évesen beállt katonának. Végigküzdötte a napóleoni háborúkat, hőstetteiért minden lehetséges rendjelet, kitüntetést megkapott. Az 1810-es években került Debrecenbe. Huszárjaival kialakította a Simonyi gátnak nevezett utat: saját költségén jegenye-, juhar- és nyárfacsemetékkel ültette végig. A legenda szerint minden fához egy-egy huszárt állított strázsának, így egyet se törtek ki vandál kezek. Az 1820-as avató ünnepségen részt vett az ezredében szolgáló Széchenyi István kapitány is.